Volt az életemnek egy szakasza, mikor a teknősöm volt az egyetlen társam. Ez így leírva komikusnak hat; akkor mégis inkább tragikus volt.

Frissen diplomáztam az egyetemen; munkám nem volt. Bár bevallom: nem is igazán kerestem. A depresszió, amit az egyetemi évek magam mögött hagyása okozott, teljesen kiölte belőlem a karrierépítési energiáim. Tulajdonképpen barátaim sem igazán voltak. A gimis haverokkal már az egyetem első évében megszakadt a kapcsolat; az egyetemi arcok meg szép lassan kikoptak mellőlem: barátjuk, barátnőjük lett, vagy épp állásuk. Nem volt már idejük – és nagy eséllyel kedvük sem – azt az bulizós életformát folytatni, amit az egyetemen műveltünk. Egyedül maradtam.

Egyedül a teknősömmel – és az alkoholizmusommal. Ennyi maradt meg nekem az egyetemből; ellentétben a tananyaggal.

Fél évet éltem úgy, hogy a szüleimtől ilyen-olyan okból kért apanázst alkoholra költöttem. Mikor a teknősöm valószínűleg századjára nézte végig, ahogy kiütöm magam a nappaliban, elöntött a keserű felismerés: alkoholista vagyok.

Rákerestem a témára a neten. Így találtam meg a Felépülők Rehabilitációs Központ oldalát. Felhívtam őket, és jelentkeztem egy állapotfelmérésre. Ez 20. 000 forintba került, de úgy voltam vele: legalább végre jó helyre kérem el a szüleimtől a pénzt. A gyanú pedig beigazolódott: alkoholista vagyok.

Jelentkeztem a Felépülők által kínált 28 napos felépülési programra. Először ódzkodtam attól, hogy 28 napig be legyek zárva egy házba idegenekkel, de aztán, amit az oldalon olvastam, meggyőzött. A program az úgynevezett Minnesota-modellre épül, ami egy intenzív és komplex struktúrájú terápia. A program 120 órányi tematikus csoportot tartalmaz, 48 órányi egyéb felépülést segítő foglalkozást és 34 órányi célzott szabadidős időtöltést – ráadásul mindezt a festői Szőcön és a Balaton-felvidéken.

A szállás is meggyőző volt. Egy csinos ház, amiről részletes galéria található az oldalon, sőt: egy virtuális séta keretében az oldalon is bejárható. Ráadásul nem kell semmi indiszkrécióra számítani: idegenek, kínos ismerősök felbukkanása a házban szinte egyenlő a nullával.

A fent leírtak rávettek végül, hogy részt vegyek a programban. És mondanom sem kell: nem bántam meg.

A 28. nap után úgy érkeztem vissza Pestre, mintha kicseréltek volna.

Azóta dolgozom, és az egyetemet is sikerült visszacsempészni az életembe, ám ezúttal józanul: doktori tanulmányokat folytatok. Meglátjuk, mi sül ki belőle.